Biros Péter először beszél a Londonban történtekről. Sőt, a vlv eddigi leghosszabb interjújában az elmúlt négy évet is értékeli, beszámol csapatkapitányi munkájának gyötrelmeiről, s válaszol a mindenkit érdeklő kérdésre: 36 évesen vállal-e szerepet az új magyar válogatottban.

- Négy éve az olimpia utáni ugyanilyen interjúnkból tudta meg a közvélemény, hogy a szívedre nőtt cisztával játszottad végig a pekingi játékokat, utána meg is műtöttek. Arra kérlek, egészen addig menjünk vissza a múltba és kronológia szerint haladjunk előre. Összefoglalom, de szeretném, ha utána te elemeznéd ennek a négy esztendőnek a történéseit. Tehát: a vártnál talán tovább tartott a műtét utáni lábadozásod (ugye volt egy szabóizom-sérülésed is, ami miatt alig tudtál a vízbe ugrani a pekingi döntő lefújásakor...). Köztudott volt, hogy két évet szerettél volna kihagyni a válogatottnál, de Dénes rábeszélésére vállaltad az első esztendőt, hogy utána egy évet pihenj. Aztán 2009 márciusában a saját döntésed volt, hogy mégis folytatod, elég volt a pihenés, úgy érezted, hogy van ambíciód, és azóta folyamatosan ott voltál egészen végig.

- Kezdjük akkor a műtéttel. Az elején úgy voltam, hogy biztos nem fog sokáig tartani a felépülés, de közben rájöttem, jobb nem siettetni, inkább pihenjem ki magam és gyógyuljak meg, legyek rendben teljesen, mint hogy később legyen valami baj. A gyógyulás folyamata rendben ment, ezzel nem volt baj, viszont a hegek nagyon fájtak. Amikor az izmot átvágják, az eléggé fájdalmas, ennek utóhatására emlékszem leginkább, nagyon kellemetlen volt. Így sem maradtam ki sokat, talán két hónapot pihentem, de hát ugye az sem volt teljes pihenés a nagy fájdalmak miatt. Amikor már kicsit jobban éreztem magam, egyszer tudtam elmenni a családdal nyaralni, utána már jöttek is az edzések.

Elkezdeni mindig nehezebb, mint benne lenni, eltelik 4-5-6 hét, mire az ember visszakerül nagyjából arra a szintre, amit már jónak tart. Ez minden kihagyásnál így van, persze amikor fiatalabb az ember, hamarabb megy, érthető, hogy nekem már kicsit tovább tart. De hát jött a római világbajnokság! Azt hittem, hogy jók leszünk, de végül nem lettünk olyan jók, igaz, egyetlen életbevágó fontosságú meccsünk volt, az a bizonyos negyeddöntő. (Hosszabbításos meccsen kaptunk ki a szerbektől - a szerk.) Én úgy érzem, hogy ott is nyerhettünk volna, mint ahogy sokszor ebben a négy évben, és azt hiszem, hogy ha ez akkor sikerül, érmünk lett volna. Természetesen csalódás volt, ugye én addig kétszer értem meg azt, hogy ötödikek lettünk, vagyis nem jutottunk a legjobb négybe a magyar csapattal, ez volt a második, a 2001-es fukuokai világbajnokság után. Úgyhogy számomra ez nagy csalódás volt, nem is feltétlenül az eredmény, hanem a mutatott teljesítmény. Nem nagyon ment a szekér senkinek, nem nagyon funkcionáltunk mint csapat, hiába volt jó játékos mindenki. Úgyhogy ez az első év elég nagy pofon volt, lehet ezt így mondani. Jött a második esztendő, a zágrábi Európa-bajnoksággal.

- Akkor ugye már nem is kellett volna, hogy a csapatnál legyél, hiszen ígéretet kaptál arra, hogy azt az évet kihagyhatod…

- Hát igen, csak azért hülyén néz ki, hogy egy csapatkapitány úgy dönt, hogy akkor én most kiszállok. Jó, persze, Tibi is pihenhetett annak idején, de valahogy nem volt azért annyira stabil a csapat, mint mondjuk Tibi időszakában, hogy ment volna minden ugyanúgy akkor is, amikor ő nem volt ott. Kicsit azért tudtam pihenni, voltak a felkészülési tornák, amelyeken nem nagyon játszottam, ez nekem plusz lehetőség volt, hogy jól érezzem magam nyárra. És úgy éreztem, sokat változott a helyzet a világbajnoksághoz képest, de hát megint jött egyetlen meccs, az elődöntő, amit nem tudtunk hozni, mert nagyon rosszul játszottunk. Katasztrófa volt. Én nem is tudom, hogy játszott-e valaki normálisan azon a meccsen, a tudásának legalább 80 százalékát nyújtva. Mert ha mindenki legalább 80 százalékon játszik, akkor bejutottunk volna a döntőbe. Valahol az ilyen kudarcokról szólt ez a négy év, és ehhez nagyon nehéz volt hozzászokni...

- Hozzászoktál?

- Most már, a negyedik év végére rájöttem, hogy nagyjából ez volt a realitás. Sokáig nem akartam elhinni, meg nem is igazán foglalkoztam ezzel, de így ugye, hogy eltelt pár hónap az olimpia óta, végig lehetett gondolni, hogy mi történt ez alatt a négy év alatt. Azt hiszem, a reális helye valahol a 3. és az 5. között volt ennek a csapatnak a világversenyeken. Az ötödiknél lejjebb - ahhoz már valami borzasztó, fatális dolognak kellett volna történnie. Így utólag visszatekintve ez a 3-5. a reális. Nem tudom, hogy mi ennek az oka. A játékoskeret szempontjából, az egyéni képességeket nézve nagyon jók voltunk. A szerb válogatottban maximum négyen voltak, nálunk meg azért legalább nyolcan, akikre azt mondhatom, hogy "nagyon jó vízilabdázók". És ennek ellenére ezt nem sikerült átvinnünk az eredményekbe valamilyen oknál fogva.


Aztán jött ugye Sanghaj, a 2011-es világbajnokság. És ott megint az elődöntő, a szerbek ellen. Én úgy érzem, hogy nagyjából jól játszottunk. Abban az évben azért már lehetett látni, hogy van a csapatban erő, és jött egy olyan másfél negyed, ami az egészet lerombolta. Az első két és fél negyedben nagyon jól játszottunk, sőt, fantasztikusan. Szerintem a szerbek nem tudták, melyik mérkőzésen vannak, merthogy a miénken nem voltak ott, az biztos! De aztán megint saját magunknak "köszönhettük", hogy kikaptunk. Nem tudom. Nehéz megfogalmazni, hogy ilyen jó vízilabdások hogy tudnak ennyi faszságot összehozni. De utólag megnézve..., hát ez szörnyű volt, tényleg, komolyan mondom. Aztán a harmadik helyért már hiába mondta mindenki, hogy persze, nincsen baj, megyünk, kell az az érem, de én úgy érzem, ott valami nagyon elveszett, azon a szerbek elleni mérkőzésen… Sokkoló volt az egész csapat számára. Nagyon jól játszottunk csapatként és egyénileg is. Már nem tudom megmondani, biztos volt két-három ember, akit még ki is lehetne emelni, mert vitte a csapatot, de ment mindenkinek. És aztán jöttek azok a dolgok, amik megmagyarázhatatlanok számomra, mármint hogy hogy lehet ilyeneket csinálni... De valószínűleg annak is megmagyarázhatatlan, aki csinálta. És hát kikaptunk. Aztán a harmadik helyért már valahogy hitevesztett társaság voltunk, eltört valami, valamitől megfosztották minket. Tudtuk, hogy saját magunkat vertük meg abban a bizonyos egy-másfél negyedben. Jó, a hosszabbítás is hozzá tartozik, de hát mindegy.

Ilyen előzményekkel vágtunk neki az idei eindhoveni Európa-bajnokságnak, ami úgy érzem, hogy alapjában véve jól sikerült, valahol csúcspontja volt ennek a négy évnek, hiszen érmet szereztünk, végre sikerült. Ez lehetett volna biztató jel is, de aztán megint nem ment az olimpián. Az a negyeddöntő nem sikerült valami fényesen.


- Az eindhoveni érmet akkor mennyire éreztétek felszabadító hatásúnak, mennyire volt inspiráló arra, hogy most végre elinduljon a szekér.

- Én úgy érzem, hogy azért már Sanghajban elindultunk fölfelé. Az elődöntőig minden meccset megnyertünk, még ha néha döcögött is a játék. Sőt, mint volt róla szó, az a meccs is a kezünkben volt. Addigra nagyjából mindenki megtalálta a helyét, tudta, hogy mi a feladata, mit kell tennie, hogy sikeresek legyünk. Ment is, mondom, addig. Az Európa-bajnokság is hasonló volt. Persze, örültünk a bronzéremnek, de az elődöntő megint olyan volt, hogy simán megnyerhettünk volna. A sportban nincs "volna", meg ha, meg csak, meg de, úgyhogy „be kellett érnünk” a harmadik hellyel. Azt is nagy nehezen szereztünk meg hosszabbításban. Vagyis összefoglalva: ebben a két világeseményben több volt. Ha nincs egy-egy negyednyi hülyeség, akkor simán hozzuk. Én nem tudom, lehet, hogy fejben ment el… Nehéz mások nevében nyilatkozni, de valami olyasmi lehetett. Bár azt hiszem, ami Sanghajban történt, azt életünk végéig nem fogjuk tudni teljesen kiheverni, az EB-re sikerült túltenni magunkat rajta. Jól is ment, de a Montenegró-meccsen megint hibáztunk. Többet, mint az ellenfél, és ez megbosszulta magát. Szerintem reális esélyünk volt arra, hogy döntőt játsszunk, de a végén csak bronzérmet szereztünk.


- Ha Eindhoven máshogy alakul, akkor jelentősen változhatott volna a helyzet Londonban? Más önbizalommal mentek ki? Vagy lelkileg esetleg máshogy álltok oda? Mennyivel lett volna nagyobb az esély?

- Biztos, hogy azért magabiztosabb lett volna mindenki, ha nem tud felrémleni, hogy mi történt az előző két világversenyen egy ugyanolyan szituációban, amit annak idején elbaltázott az illető. Biztos, hogy több pozitív dologra lehetett volna támaszkodni, azokból erőt meríteni, s talán ez is kellett ahhoz, hogy nem felénk billent a mérleg nyelve, hanem az ellenfél felé. Nehéz megmondani. Én azt mondom, biztos, hogy jót tett volna a csapatnak, már csak azért is, mert más dolog győztesen hazatérni egy világeseményről, amelynek megnyeréséért küzdöttél mondjuk két és fél hónapot, hármat közvetlenül előtte és további éveket korábban. Biztos van, aki nehezebben dolgozza fel ezt a dolgot, van, aki sokkal könnyebben átlép rajta, de hát mindenkiben gondolom, benne volt, hogy úúú..., akkor mi történt, talán most is ez lesz?

- Volt egy nagyon hosszú felkészülés Eindhoven után, és egy picit még Dénes is pedzegette, lehet, hogy ebben hibázott, hogy talán túl sok hivatalos meccs volt. Ugye elkentek minket az amerikaiak kint, jól megszervezték, hogy az úgy legyen, ahogy volt. Nyilván utólag ezeket már máshogy értékeli az ember. Hogy látod, milyen volt a felkészülés? Mennyire befolyásolta a londoni szereplést? Én megmondom őszintén, nem éreztem, hogy elfáradt volna a csapat, Amerikán kívül mindenhol ott voltam, és inkább azt éreztem, hogy hozzáidomultok, hozzászoktok az erős ellenfelekhez, de lehet, hogy ez most így utólag más fényben is feltűnhet. Tehát a felkészülés milyen volt?

- Szerintem is sok volt a meccs. Nagyjából bírtuk, de azért nehéz mindig jól játszani. Amerikát külön kell kezelni, két hét edzéssel mentünk ki, nekünk ott a felkészülés volt a feladatunk. Az amerikaiak már fél éve együtt edzettek, tehát az a két vereség nem volt mérvadó a számunkra. Tudtuk, hogy más lesz, amikor mi is teljes erőállapotban leszünk. Szerintem ők kiégtek az olimpiára. Még az elején csak-csak, de aztán, ahogy teltek a meccsek, úgy lettek fokozatosan egyre rosszabbak. Négy éve bejött nekik ez a hosszú felkészüléses módszer, most nem.

Senki nem láthatta az elején, hogy mi a jó, ennyi idős játékos Dénes kezében nem volt még, ő sem tudhatta, hogy ezt a helyzetet hogy lehet a legjobban kezelni. Ilyen eddig nem volt soha, gyakorlatilag a kezdő csapat összes játékosa harminc felett volt, ez tény és való. Fürgének fürgék, de azt nem mondhatjuk, hogy fiatalok... Mégis úgy érzem, alapjában véve nem volt ez rossz. Ha egy tornát kihagyunk, az talán előnyös lett volna. Most megint csak a saját nevemben beszélhetek: én jól éreztem magam, igaz, Dublinban nem sokat kellett játszanom. Ez talán látszott is rajtam a Vodafone Kupán - volt már egyfajta "vágyam", hogy vízilabdázzak. Mert sokszor tényleg elmegy az ember kedve, hogy már megint, megint és megint. Rengeteg meccset játszottunk a pályafutásunk során és bizony nem biztos, hogy mindegyiket ugyanúgy tudjuk végigküzdeni, nem is fizikálisan, hanem inkább mentálisan. Tehát azt mondom, egy torna kimaradhatott volna, amúgy alapjában véve jó volt szerintem a felkészülés. Változatos, sok helyen jártunk, ezzel nem volt baja senkinek, de a meccsek száma valóban sok volt.


- Amikor kimentetek Londonba, mit éreztél? Mire tartottad esélyesnek, képesnek a csapatot? Mit vártál és mit tartottál szükségesnek a cél eléréséhez? Egy kis szerencsét? Jó csapatszellemet, összpontosítást? Mi az, amiben bíztál? Mert gondolom, hogy reménykedtél az aranyban.

- Persze. Ha nem úgy megyünk ki, hogy aranyérmet nyerünk, hanem csak azt mondjuk, hogy jó, akkor egy bronzot szerezzünk,  úgy nem megy… Azóta bebizonyosodott, hogy a realitás a 3-5. helyek valamelyike. Persze az álom az volt, hogy megint aranyérmet nyerjünk. Meg is volt hozzá mindenünk, csak…

Hát, ugye én eleve külön mentem ki, már fél nappal hamarabb Londonban voltam, nem együtt érkeztünk meg. Ez furcsa volt számomra, megérkeztem, és gyakorlatilag alig voltak magyarok. Ráadásul nem a sportra kellett koncentrálnom, hanem a zászlóvivői feladatra.

- Ez elvonta egy kicsit a figyelmed?

- Ezt nem mondom, de furcsa, szokatlan érzés volt. És mintha nem is olimpiára jöttem volna. Tehát az előző háromhoz képest teljesen más fogadott, más volt minden, nem tudom megmondani, hogy mi hiányzott, de nem éreztem azt, amit korábban, még akkor sem, amikor megjöttek a többiek.


- Pedig volt olimpiai falu, voltak zászlóval díszített házak…

- Volt minden, bőven, stadion is, azt is láttam. Mégsem volt olimpiai hangulatom, inkább olyan volt az egész, mint egy világbajnokság. Szerintem ezzel többen így voltak és azt hiszem, ez is benne volt a rossz kezdésben. Az első meccsünk olyan volt, mintha még London és Budapest között lettünk volna valahol. A második mérkőzésre, a Montenegró elleni találkozóra "érkeztünk  meg", szöges ellentét volt az első két meccsünk között.

Hogy miben bízhattunk? Talán abban, hogy azért mégiscsak nyertünk három olimpiát, nem is tudtuk, milyen érzés "nem nyerni olimpiát". A többit már tudtuk, hogy azokat milyen nem megnyerni, de ezt még nem, úgyhogy ebbe lehetett kapaszkodni. És abba is, hogy a felkészülés alatt mindenki megtett mindent a siker érdekében, nem csak a medencében, hanem abból a szempontból is, hogy igazi közösség, csapat legyünk. De hát valami megint hiányzott, valami olyan, ami.. nem is tudom…, ami miatt nem nyertünk.

- Azon az első két meccsen ennyire sok múlott? Hogyha ott valamelyiken sikerül legalább pontot szerezni, akkor egész más lett volna a helyzet?

- Nézzük tisztán a matematikát. Ha az egyiket megvertük volna a kettő közül, akkor másodikok vagyunk a csoportban, tehát a másik csoport harmadikjával játszottunk volna. Mint utóbb kiderült, a spanyol válogatott verhető volt számunkra, persze más dolog az ötödik helyért játszani, mint a negyeddöntőben. Mégis úgy érzem, a spanyolokat megvertük volna. Így viszont az olaszokkal kerültünk össze, akiken látszott, hogy sokkal motiváltabbak, nem tudok mást mondani. Jobban akarták a sikert, ez valahogy látszott rajtuk. És még ennek ellenére is nyerhettünk volna.

Visszatérve a kérdésre: úgy érzem, hogy Montenegró ellen nagyobb esélyünk volt, mint a szerb meccsen, amelyen két negyedig nagyjából normálisan játszottunk, aztán teljesen elvesztettük a fonal, hogy miért, azt nem tudom. Nehéz megmondani. A Montenegró-meccsen, hát ott igen, én azt hiszem, hogy az lett volna reálisabb, azt megnyerni.

Nem volt jó két kudarccal kezdeni az olimpiát, nem nagyon vagyunk/voltunk hozzászokva ilyesmihez. Meg kellett valahogy birkózni ezzel és természetesen azzal is, hogy innentől kezdve még nehezebb a dolog. Azért mentálisan is megviseli az embert az, ami történt és az is, hogy innentől kezdve nincs hibázási lehetőség. Ezzel együtt valószínű volt, hogy az utolsó három meccset már megnyerjük…

- De nem volt könnyű…, egyáltalán nem volt könnyű, főleg rögtön az első, a román…

- Gyakorlatilag a folytatása volt a többinek, gólfesztivált rendeztünk "mindkét oldalon". Ezzel el is érkeztünk az egyik "bökkenőhöz", a túl sok kapott gólhoz. Az egész négyéves időszak alatt bizonytalanság volt a "kapuskérdésben". Lehet, hogy ebben Dénes hibázott, lehet, hogy én is, mint csapatkapitány, de ezt valahogy meg kellett volna oldanunk ahhoz, hogy jobbak, biztosabbak lehessünk hátul. Ha a fontos meccseket nézzük, nem nagyon úsztuk meg tíz gól alatt ezeket, és ez nem feltétlenül a kapusok hibája, ugyanúgy mi is vastagon benne vagyunk. Nem tudhatjuk, hogy mi lett volna, ha van egy első számú kapusunk, akiben már csak e titulusa miatt is maximálisan bízunk. Még egyszer mondom, nem egy ember nyakába akarom varrni, de ezt sajnos valószínűleg elszúrtuk. Ez valahogy rányomta a bélyegét a védekezésre, sokszor görcsösek voltunk, túlságosan akartuk segíteni a másikat, nem is tudom, mindenesetre ez a védekezés nem az volt, amire mi képesek vagyunk. Ennek természetesen főként a fontos meccseken lett nagy jelentősége, nem volt stabil a védekezésünk, úgy pedig borzasztó nehéz meccset nyerni, ha rendre tíz fölött kapunk. Ez a négyéves ciklus folyamatosan arról szólt, hogy ha jól védekezünk, akkor nyerünk, ha nem védekezünk jól, akkor borzasztó nehéz dolgunk van, és kikaphatunk. Lehetne tovább boncolgatni, de az már nem az én világom.

Visszatérve a Londonban történtekhez, nagy tűzpárbajban megvertük a "nem lebecsülendő", "acélos" román válogatottat, aztán jöttek az angolok és az USA-meccs, ami tényleg abszolút pozitív lett, szerintem a legjobb meccsünk volt az olimpián. Úgy játszottunk, ahogyan kell, 11:6 lett. Szépen megvertük az amerikaiakat, és hát jöhetett a negyeddöntő, amit ugye Olaszország ellen vívtunk…


- Na, most itt álljunk meg egy pillanatra! Egyre több információ válik nyilvánossá arról, hogy a háttérben, a faluban egymás között is, stáb nélkül is, meg a stáb tagjával, pszichológussal is (egyénileg és csoportosan is) folytattatok olyan munkát, ami aztán az eredményekben meg is látszott. Ennek miben látod a jelentőségét?

- Régen is megbeszéltük mérkőzés előtt, mérkőzés után a dolgokat, aki olyan, hogy igényli, annak segítettünk, akinek nem kellett a segítség, annak nem - az érintettek közül mindenki vegye magára a magáét, ha olvassa ezt. :) Most főleg csoportos volt a pszichológussal közösen végzett munka, lehetett egyénileg is csinálni, gondolom többen éltek ezzel a lehetőséggel is. Én is beszéltem vele külön, csak én nem saját magamról, hanem a csapat volt a téma.

Tény, azért voltak arra utaló jelek, hogy nem kerek ez a dolog, vagyis sok helyen hibádzik. Próbáltunk ezen úrrá lenni, orvosolni a problémákat, pszichológussal, egymással beszélgetve elmondani őszintén, hogy ki hogy érez a másik iránt, mi a probléma, mit lát a másikból, ami hiányzik, mi az, ami jó, amit meg kell tartani. Tehát azért sokat dolgoztunk a medencén kívül is. Voltak biztató jelek, hogy ez sikereres. Nem hiszem, hogy hiányzott bármi is ahhoz, hogy mentálisan is jók legyünk.

Saját magamról: én jól éreztem magam, persze, zavartak a kudarcok, de hát nem adhattam fel, egy, hogy csapatkapitány is vagyok, kettő, hát azért még nem veszett el semmi sem, ugye a negyeddöntőben ott vagyunk. Nehezebb lett a sorsolásunk saját magunknak köszönhetően, de még talpon vagyunk. Azért még ne kezdjük el temetni a csapatot!

És akkor itt jön a "de", hogy hát azért mégse annyira sikerült összeszedni magunkat, mert a negyeddöntőben megint elvéreztünk. És ezt követően már tudtam, milyen az, amikor valaki nem nyer olimpiát :-(. Azt is, hogy mit vesztett azzal, hogy nem nyert. Úgyhogy „jó hangulat" volt utána nagyon...

- Azért azt a meccset ne ugorjuk át ilyen könnyen...

- Ahogy mondtam: az olaszok azzal nyertek, hogy jobban akarták a sikert. Az egész csapatunk olyan volt, mint akiket valamifajta fásultság bénít, az az érzés, hogy "nagyon nem akaródzik ennek összejönnie". Lehet, hogy ez a négy évnek csak egy szokásos mérkőzése volt, amin nem játszol jól, de most ezen elmegy az esély, ami megkoronázhatná a sokéves teljesítményt. Akkor is úgy éreztem és most is, hogy annak a munkának, amit a négy év alatt elvégeztünk, nem lett meg a gyümölcse. És ez éppen ezen a meccsen csúcsosodott ki.

Innentől kezdve már csak a becsületünkért játszottunk, a rosszból kellett kihozni a legjobbat, hogy legalább ötödikek legyünk. Ez sikerült. Nem volt egyszerű mutatvány ez sem, de úgy érzem, hogy így legalább emelt fővel jöhettünk haza, hiszen tényleg mindent megtettünk. De hát ettől még nagyon fájó lesz szerintem még sokáig ez az olimpia. Később, amikor már nem beszél róla senki, bennünk újra és újra felötlik majd, hogy milyen közel voltunk a négy közé jutáshoz, s ha bejutunk, onnantól kezdve bármi megtörténhetett volna.

- Amikor vége volt az olasz meccsnek, ültetek a medence szélén, és mindenkiben tudatosodott, itt nem lesz címvédés, mennyire éreztétek, hogy ez korszakhatár az életetekben? Te például megbántad akkor, hogy visszatértél és nem fejezted be Peking után?

- Ott nem ezeken gondolkoztam, akkor éppen. Kicsit azért "bosszús" volt az ember. Igazából nehéz beszélni erről, szerintem mindenkiben kiégett valami, nagy üresség volt rajtunk. Valami olyan kategóriába kerültünk, ami addig lehetetlen, elképzelhetetlen volt a számunkra. Nem hittük el, hogy megtörtént velünk ez a „pofára esés”, az, hogy nem jutottunk be a négy közé. Csak magunkat hibáztathatjuk, de vastagon - ilyesféle gondolatok voltak bennem.

Aztán én személy szerint…, őszinte legyek? Ott egy kicsit kezdett már elegem lenni abból, hogy küzdök, küzdök, és nem akar összejönni sehogy sem az az eredmény, amit szeretnék. Pedig megtettem érte mindent. Jó, persze van, aki az egész pályafutására mondhatja ezt, én csak az elmúlt négy évre, de valahogy szörnyű érzés, hogy ott loholunk, és a célt nem tudjuk elérni. Mint ahogy a kutya szalad a csontért és soha nem éri el a bicikliző gazdáját, aki húzza előtte a csontot, valami ilyesféle érzés volt. Utána már az jött, hogy mi a faszt keresek még itt? Óráról órára más volt a hangulatunk, mentünk volna már haza, de aztán átéreztük, nem utazhatunk úgy el Londonból, hogy mondjuk netán hetedikek leszünk. Ott azért még kellett mozgósítani egy kis energiát, hogy az ötödik hely meglegyen. Sikerült. Ehhez azért gratulálhatunk magunknak, mert nem mindegy, hogy hetedik vagy ötödik. De alapjában véve fájó, bosszantó és érthetetlen számomra az, hogy miért nem sikerült.


- Gondolom, és a szavaidból ki is derül, hogy azóta sem tudtad ezt megemészteni. Picit talán tompul, ahogy múlik az idő. Azóta ugye eltelt néhány hónap, változott-e valamit benned az egész értékelése? Távolabb kerültél tőle? Vagy ugyanúgy fáj?

- Annyi változott, - ahogy már beszéltem róla -, hogy beláttam, az elmúlt négy év fényében a realitás a 3-5. hely valamelyike volt. Az, hogy négy éven át nem nyertünk semmit, előrevetítette a bekövetkezett eredményt, de ezt nem akartuk tudomásul venni. Hiába makacs dolgok a tények, a vízilabda-meccs nem a korábbi évek statisztikája alapján dől el.

Lehet, hogy mégsem dolgoztunk meg eléggé a sikerért, lehet, hogy nem tettünk meg mindent, biztos sok olyan kis szeletet lehet "azonosítani", ami hozzájárult ehhez az eredményhez. Szerintem a mentális problémák voltak a leglényegesebbek. Sok ember mentálisan nagyon nem volt topon, némelyekben csalódnom is kellett Londonban. Ez ügyben mindenkinek magában kell tisztáznia a tisztázni valókat, mert hát szerintem sajnos ezen múlott az egész. Testileg, fizikailag úgy érzem, jól bírták még azok is, akik korombeli „fiatalok”. Valószínű, hogy mások másként gondolják, más problémát okolnak, én úgy gondolom, ez volt a fő gond, mentális téren nem működött megfelelően a dolog.

- Az elmúlt években mennyire volt neked teher a csapatkapitányi munka, illetőleg mennyire élvezted. Egy összekötő szerepről van szó. Dénes felé a játékosok érdekeit képviselted, a játékosok felé meg Dénes számára voltál egy jó értelemben vett eszköz, olyan valaki, aki segítheti az ő szándékait megvalósulni. Ez a szerep hogy működött?

- Annak ellenére, hogy pályafutásom során láttam csapatkapitányokat, figyeltem is a tevékenységüket, az én munkám más volt. Az első esztendő szerintem nem sikerült valami szuperre, de hát ugye első év volt, azért túl sok lehetőség nem adódott a sikerre, másfél, maximum két hónap felkészülés volt a világbajnokság előtt. Azért úgy nehéz, hogy ott egyből topon legyek. Az utolsó két év már normálisan, jól sikerült ebből a szempontból. Próbáltam magunkért, mert hát ugye magamat is bele kell értenem a csapatba, tehát próbáltam úgy "lavírozni", hogy azért a kecske is jól lakjon, meg a káposzta is megmaradjon, nem volt egyszerű. Dénes személye nem könnyű, nem mintha az enyém olyan finom lenne, de azt hiszem, Tibivel sokkal több mindent megosztott. Valószínűleg azért, hogy ő nyolc évig volt csapatkapitány, a vele való viszonyában jobban megnyílt, több mindent megbeszélt vele. Nekem azért nehezebb volt, kevesebbszer tudtam vele beszélni, vagy kérte ki a tanácsomat, mint Tibinél, és hát ugye Tibi ott is volt másodedzőként, nagyon sok mindent megbeszéltek egymással, talán olyat is, amit jó lett volna velem is megosztani. Ezeket nagyon hiányoltam, de ennek a másik oldala az, hogy én is többet tehettem volna - hát ez így sikerült. Utólag azért sok mindenen változtatnék, igen, ezen a téren mindenképpen. Határozottabb lennék, hogy több mindent osszon meg velem. Talán többet is mondanék neki olyasmit, amit nem tudhat, de már önmagában az információ segíthet neki, hogy megoldja valakinek a problémáját.

A csapat Dénessel kapcsolatos elvárásai sem egyszerűek, s ugye, ha már egy kicsit öregszik az ember, akkor több a nyűgje, s mindenki szeretné a saját egyéni gondját, akaratát, vagy kívánságát "postázni" Dénesnek - ennek az igénynek sem könnyű megfelelni. Az utolsó évben előfordult, hogy Dénes nem is fogadta jól ezeket a jelzéseket, rögtön visszautasító választ adott, pedig lehet, hogy egy részüket megfontolhatta volna. Kicsit ez olyan, hogy akkor adsz, ha te is kapsz és ennek szerintem jobban kellett volna működnie. Elismerem, hogy a keserűség is beszél belőlem, hiszen számomra duplán fájó a londoni kudarc, nem csak arról van szó, hogy ötödikek lettünk, hanem arról is, hogy éppen az én csapatkapitányságom alatt, míg az "elődeim" győzelemre vezették a válogatottat. Soha nem tudjuk meg, hogy ha kicsit erőszakosabban végzem a csapatkapitányi munkát (nem csak Dénes, hanem a csapat felé is), akkor az változtatott volna-e az eredményen. Most ezek az érzések vannak bennem, változtatni a múlton már nem tudok, de ezekből is tanulni kell. Az biztos, hogy ha lenne még négy évem, akkor másképp, jobban tudnám csinálni.

- A végére hagytam azt a kérdést, ami tulajdonképpen a legjobban érdekel engem is, meg még elég sok embert. Te vagy az egyetlen a „nagy öregek” közül, aki nem mondott még egy szót sem arról, hogy mit tervez a válogatottsággal kapcsolatban. Véget ért az utolsó meccs Londonban, elköszöntél, nyilatkoztál is, de arról, hogy mi lesz veled, hogy úgy érzed belül, hogy vége van a válogatottságnak, vagy adsz magadnak pihenőt és folytatod - nem hallhattunk semmit. Most itt az alkalom...

- Én soha nem mondtam azt, hogy soha, akkor sem mondtam, meg most sem teszem. Most úgy vagyok vele, hogy pillanatnyilag éppen nincs "végleges" szövetségi kapitánya a csapatnak. Megvárom, hogy ki lesz az, szeretnék vele beszélni. Van egy elképzelésem, gondolom, az új szövetségi kapitánynak is lesz és ezeket kell összeegyeztetni. Nem mondtam le a válogatottságot, nem is fogom ezt megtenni addig, amíg nem beszéltem az új szövetségi kapitánnyal. Ettől a beszélgetéstől függ sok minden. Ha az én elképzelésem beleillik az övébe, akkor játszom a válogatottban. Természetesen szünetre van szükségem ahhoz, hogy folytatni tudjam, és ha folytatom, akkor az olimpiáig folytatom, de ez egy beiktatott szünet nélkül nem fog működni.


- Ez az elképzelésed része, amit meg akarsz beszélni, gondolom.

- Igen. Természetesen nem fogok senkire ráerőltetni semmit. Ha az új szövetségi kapitány teljesen mást képzel el, ha nem illik a képbe az én elgondolásom, az én személyem, ha nincs szükség rám, akkor természetesen ezt elfogadom. Azt szeretném majd vele megbeszélni első körben, hogy egyáltalán igényt tartana-e a játékomra, és hogyha igen, akkor milyen feltételekben tudunk megegyezni. Muszáj lenne pihennem ahhoz, hogy nagyjából olyan produkciót nyújtsak az utolsó két évben, mint amilyet elvárok magamtól, és amilyet mások is elvárnának tőlem. Ha ezt nem tudom nyújtani, akkor nincs értelme ott lennem. Azért annyira vagyok önkritikus saját magammal, hogy ha úgy nem megy, akkor már nincs értelme csinálni. De nagyon sok a ha…

Most meg kell várnom, hogy ki lesz az új szövetségi kapitány, a saját jövőm szempontjából is fontos, hogy ebben a kérdésben mielőbb eldőljenek a dolgok. A klubban még három évig biztosan folytatom, aztán meglátjuk, lehet, hogy még újabb egy vagy két évig. Sokat kaptam a sportágtól, sokat is adtam, tehát semmiképpen nem fogom keserűséggel "szögre akasztani a sapkát". A többit pedig Kemény Dénes utódjával kell majd tisztáznunk.

- Köszönöm szépen ezt az őszinte beszélgetést.

STUBER SÁNDOR (Lejegyezte: Di Giovanni Szandra)